Fogorvos a porcelánboltban

Franciaország sokáig távoli támaszként és irigyelt példaként jelent meg a magyar közéletben. I. Rákóczi György a franciák oldalán kapcsolódott be a harmincéves háborúba, és XIV. Lajos a későbbiekben is Erdély és a kuruc mozgalom fő nyugati támasza volt. A francia felvilágosodás eszméi hazánkban is hatottak, Batsányi francia forradalmat köszöntő szavai a középiskolai tankönyvekből is ismert. Művészeink, gondolkodóink számára Párizs volt a tökéletesség valamifajta földi megnyilvánulása.

Franciaország népszerűsége az első világháborút követően jelentősen csökkent hazánkban, és a franciák megítélése ma sem mondható túl kedvezőnek. Ezek tudatában lehet, hogy meglepő, de a magyar gazdasági viszonyok sok szempontból hasonlóságot mutatnak a franciaországival. Ami nem lenne baj, elvégre a franciák által élvezett életszínvonal sokak által irigyelt, Franciaország egyike azon kevés európai országnak, ahol nem zuhan a népesség az alacsony természetes szaporulat miatt, a francia kultúra termékei világszerte elismertek, a nagy francia vállalatok pedig világviszonylatban is sikeres multinacionális cégek. Számunkra némileg elkeserítő módon ugyanakkor, a hasonlóságok főleg a rossz dolgokban mutatkoznak meg. Az írás ezekre hívja fel a figyelmet.

A második világháború után a vasfüggöny két oldalára kerülve a két ország gazdaságának szerkezete nagyon erősen eltávolodott egymástól. De a különbség nemcsak ebből adódott: a saját táboron belül is ellentétes irányokat választottunk. Magyarország a tervutasításos rendszeren belül igyekezett közelebb kerülni a piaci viszonyokhoz; Franciaország viszont a piacgazdaságban nem bízott igazán, és a dirigisme jegyében ötéves tervekkel, erőteljes állami beavatkozással igyekezett megtámogatni azt. Ezek után azt várhattuk volna, hogy 1990 után Magyarország, a keleti blokk elvárásaitól megszabadulva a piac bajnokává válik, de úgy tűnik, mi is a francia útra léptünk.

Franciaországban kiemelkedően magas az állam jövedelemelosztásban betöltött szerepe: a megtermelt jövedelem 56%-át osztotta újra a központi költségvetés (ezzel még Svédországot is megelőzik, pedig a skandináv országok messze földön híresek az erős állami beavatkozásról). Hazánkban ugyanez az arány „csak” 49% körüli, de a francia magasságok elérésének objektív akadályai is vannak: a kevésbé fejlett országokban lazább az adófizetési fegyelem, ezért eleve alacsonyabb újraelosztási arányt érhetnek el, mint a fejlettek. Ezért célszerűbb mindkét országot a közvetlen versenytársaihoz, vagy hasonló helyzetben lévő partnereihez hasonlítani. Amint a fenti ábrán jól látható, a francia és a német újraelosztási arány között ugyanolyan szembetűnő a különbség, mint a magyar és a szlovák vagy román mutató között.

Ahol magas az újraelosztási mutató értéke, ott a gazdaságpolitikusok alapvetően abban hisznek, hogy az állam bölcsebb döntéseket tud hozni, mint az egyének. Ez a nézet homlokegyenest ellentmond a neoklasszikus közgazdaságtan fő elvének, mely szerint az elosztásban a piac sokkal hatékonyabb, mint bármilyen más – pl. állami – megoldás. Legegyszerűbben talán az anyagi érdekekkel lehet ezt az elvet alátámasztani, amiket Milton Friedman pénzköltési mátrixa kiválóan szemléltet. Úgy tűnik, úgy vagyunk huzalozva, hogy akkor járunk el a leggondosabban, ha saját vagyonunk, pénzünk saját céljainkra való felhasználásáról döntünk – ez a piac. Az állami döntés viszont ennek a tökéletes ellentettje: a pénzt a hivatalnok nem saját céljaira költi el, hanem másokhoz juttatja; ráadásul nem is a saját pénzéről dönt, hanem adóbevételekről, ami másoktól származik. Ha elfogadjuk ezt az elvet, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az azonos történelmű, kulturális hátterű országok közül az képes hatékonyabb gazdaságot működtetni, amelyiknél alacsonyabb az állam újraelosztó szerepe (itt nagy hangsúly van az azonos kulturális háttéren, aminek a jelentőségét viszont most nem ecseteljük).

A gazdaság hatékonyságának egyik legbeszédesebb mutatója az ún. egységnyi munkaerőköltség, ill. annak változása egyik évről a másikra. Az egységnyi munkaerőköltség azt méri, hogy a nemzeti jövedelem egységét mekkora munkaerőköltséggel tudja az ország előállítani (tehát, például, egy forintnyi magyar GDP-t hány fillér munkaerőköltséggel állítunk elő). Látnunk kell, hogy a bérek emelkedése önmagában még nem biztos, hogy változtat az egységnyi munkaerőköltségen: ha a bérek ugyanolyan mértékben nőnek, mint a nemzeti jövedelem, a mutató értéke – a kettő hányadosa – változatlan marad. Ha az egységnyi munkaerőköltség gyorsan nő, és különösen, ha gyorsabban, mint a hasonló helyzetű országokban, akkor az ország versenyhátrányba kerül, a gazdasága csak lassan, vagy egyáltalán nem növekszik, a költségvetése hiányt halmoz fel, és beköszönt a válság.

Második ábránkon ismét azt láthatjuk, hogy Magyarország és Franciaország között a hasonlóság elsősorban abban jelenik meg, hogy a hasonló helyzetű országokkal szemben hátrányba kerültünk. Az EU 2004-es bővítése óta Németországban alig változott az egységnyi munkaerőköltség, Franciaországban viszont 15%-al nőtt, azaz a francia gyárak átlagosan 15%-al magasabb költséggel állítanak elő ugyanannyit, miközben a német gyárakban a termelés egységnyi bérköltsége gyakorlatilag változatlan maradt. Magyarországon 20% körüli a növekedés, szemben a cseh 5%-al, vagy a szlovák 15%-al. Ennyi adat alapján azt persze nem állíthatjuk, hogy a gyengébb hatékonyság a nagyobb állami szerepvállalásnak köszönhető, de mindenesetre ez egy újabb párhuzam a két ország között.

A francia vállalatokban birtokolt állami tulajdonrész ugyancsak szokatlanul magas a nyugati világban (az EDF energiaszolgáltatóban például 84%, az GDF Suez gázvállalatban 36%, a Renaultban és az Air France-KLM cégben 15%). Ráadásul az állam gyakran szereti megmondani, hogy mit lehet és mit nem lehet megtenni egy magáncégnek: amikor a Peugeot-Citroen gyárbezárást és elbocsátásokat jelentett be, a francia elnök azonnal jelezte, hogy ez elfogadhatatlan, és azt is megemlítette, hogy esetleg államosítással is számolniuk kell az ilyen lépéseket fontolgató cégeknek (bár azóta visszakozott). Magyarországon legújabban a rezsicsökkentések kapcsán hangsúlyozták állami hivatalnokok, hogy üdvös megoldásnak tartanák az államosítást, de korábban sok száz milliárdot költöttek a magyar olajvállalat részvényeinek megvásárlására is.

Gyakran hangzik el Franciaországban és Magyarországon egyaránt, hogy a középvállalatok megerősítése, és egyáltalán, a vállalkozási kedv erősítése kulcsfontosságú feladat. A vállalkozások erősítését viszont nem elsősorban az adminisztrációs és adóterheik csökkentésén keresztül kívánják megvalósítani. Helyette állami bankot gründolnak (a franciáknál ez az újraszervezett Banque Publique d’Investissement (BPI); nálunk, bár az MFB egyelőre változatlanul működik, szintén vannak bankalapítási tervek), ami majd központilag felvillanyozza a vállalkozókat. A lanyha vállalkozói kedvet mutatja, hogy a párizsi tőzsde CAC-40-es tőzsdeindexének részvényei közé 1987-es létrehozása óta nem kerültek be egyetlen új cég papírjai sem. Nálunk ennél kicsit jobb a helyzet, de a BUX kosárban jelenleg is csak két újnak mondható cég szerepel, és azok is 1%-nál lényegesen kisebb súllyal.

Természetesen mindkét ország magas államadóssággal küszködik, és egyre súlyosabb problémákat okoz nekik a pénzügyileg nehezen fenntartható társadalombiztosítási rendszer – de ezek nem mondhatók egyedi problémának Európában. Hasonlóság még az erős mezőgazdasági háttér (gondoljunk csak a borra vagy a libamájra), és bár ez inkább erősségünk kellene legyen, elkeserítő, hogy ezek az ágazatok is csak erős állami támogatás mellett képesek megélni (az Uniós támogatások rendszere nem mellesleg elsősorban francia nyomásra született meg). A demokratikus intézményrendszer működése további párhuzamokra mutat. Amint a hallgatók tandíjak ügyében indított tiltakozása is több kompromisszumra késztette a kormánytöbbséget, mint a parlamenti ellenzék elmúlt három évi munkája, ugyanúgy Franciaországban is inkább az utca dönt kényes gazdasági-pénzügyi kérdésekben.

Minden rosszban azért nem találhatunk párhuzamot a két ország között. A Munka törvénykönyvében nemrég elfogadott, munkáltatóknak kedvező változások, például, országos botrányt okoztak volna Franciaországban, és nálunk egyelőre fel sem merült a 75%-os jövedelemadó ötlete. Mindezek ellenére tanulságosnak mondható, hogy mennyire hasonlítunk Európa egyik beteg emberére, ill. ezek tudatában, a későbbiekben talán érdemes fokozottan is odafigyelni arra, hogy a franciák hogyan próbálják kihúzni magukat a veremből.

Bill Gates jelenleg a világ második leggazdagabb embere, pedig alapítványán keresztül már 25 milliárd dollárt költött jótékony célokra (igaz, nem csak saját vagyonából). Bill Gates-nek nincs egyetemi diplomája. Ugyan felvették a Harvardra, de aztán jobb dolga akadt, és nem végezte el. Hasonlóképpen járt Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója is (ő csak a 35. leggazdagabb ember a világon, mert a Facebook részvények gyengélkedtek az utóbbi időben). Larry Ellison kevésbé ismert személyiség. Ő az Oracle alapító-vezetője, a világ hatodik leggazdagabb embere. Szintén nem sikerült diplomát szereznie, pedig több egyetemen is próbálkozott.

Napjaink konvencionális gondolkodása szerint ők a szabályt erősítő kivételek. Az anyagi sikerekhez a felsőoktatáson és a diplomán keresztül vezet az út – kevés állítást találhatnánk, ami az emberek szélesebb körének egyetértésével találkozna. Ha költségesebbé tesszük a diploma megszerzését, lesznek, akiket elzárunk az anyagi boldogulás lehetőségétől – talán így általánosíthatjuk a tandíj ellen tiltakozók legfőbb érvét. Különös súlya lehet ennek az érvnek Magyarországon, ahol nemzetközi összehasonlításban alacsony a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya: a 25-64 éves korosztály 20%-ának van diplomája, míg ugyanez az arány Kanadában 51%, Angliában 46%, Dél-Koreában 40%. Nem sokkal jobb a helyzetünk a fiatalok körében sem: a 25-34 éves korosztályban 26%-on állunk. Ezekkel a számokkal az OECD országok utolsó harmadához tartozunk (az adatok forrása itt és a továbbiakban, hacsak külön nem jelzem, az OECD Education at a Glance 2012 című kiadványa.

Mit mond a tandíjról és az egyének anyagi boldogulásáról a közgazdaságtan? Mint látni fogjuk, több dolgot.

Piaci kudarc az oktatásban

A közgazdaságtan standard válasza mindenféle elosztási és árproblémára a piaci verseny. Ha kellően sok szereplő keresi és kínálja a jószágot, például az oktatási javakat, akkor a verseny majd úgyis elrendezi azt, hogy hányan és milyen áron juthatnak hozzá. Bizonyos javak esetén ugyanakkor a piaci megoldás nem vezet ideális eredményhez, ún. piaci kudarcok lépnek fel. Ebbe a körbe tartozik az oktatás is, ahol az ún. pozitív externális hatások okozzák a piaci kudarcot. Egyszerűen fogalmazva, az oktatási javak megszerzésének egyéni és közösségi haszna is keletkezik, viszont az ár meghatározásánál csak az egyéni hasznokat érdemes mérlegelni: hiába keletkezik 100 egységnyi haszon az én iskoláztatásomból, ha ennek csak fele jelenik meg az én pénztárcámban (a másik fele meg több millió magyarnál elszórtan), akkor maximum a felét vagyok hajlandó tandíjként kifizetni. Minél magasabb a társadalmi haszon az egyénihez képest, annál torzabb árak alakulnak ki a piacon, aminek eredménye az, hogy a társadalmilag optimálisnál csak kevesebben veszik igénybe az oktatási szolgáltatásokat.

Miben jelenik meg a felsőoktatás társadalmi haszna? A diplomások körében jóval alacsonyabb a munkanélküliek száma (nálunk kb. 2-3%), viszont sokkal magasabb a foglalkoztatottak aránya: a 25-64 éves korosztályban a maximum általános iskolai végzettséggel rendelkező foglalkoztatottak aránya 20% alatt van; a diplomások esetén ugyanez a szám 80% körüli. Ráadásul a diplomások többet keresnek, így több adót, járulékot fizetnek; a magasabb fogyasztásuk miatt pedig másoknak is munkalehetőséget teremtenek (pl. kertésznek, műkörmösnek, brókernek, biztonsági őrnek sat.). Az OECD becslése szerint egy magyar diplomás férfi átlagos társadalmi haszna 250.000 dollár körül van, az egyéni haszon pedig 210.000 dollár (a magyar adat azért ilyen magas, mert nálunk hatalmas a különbség a diplomás és nem diplomás bérek között – erről később).


Piaci kudarcok esetén a legtöbb közgazdász elfogadhatónak tartja azt, hogy az állam beleszól a javak elosztásába, ami esetünkben azt jelenti, hogy az állam meghatározza, milyen áron, milyen feltételekkel lehet az oktatási javakat igénybe venni. Bizonyos országokban egyáltalán nincs tandíj, másutt egyeseknek fizetniük kell, megint másutt a többségnek, vagy akár mindenkinek fizetnie kell. Költségtérítést kérni viszont butaságnak tűnik, mert ha elvárjuk a diáktól, hogy a képzésének teljes költségét megtérítse, akkor éppen azt a piaci kudarcot nem tudjuk kiküszöbölni, ami miatt az egész állami beavatkozás indokolttá vált. Az más kérdés, hogy amit Magyarországon költségtérítésnek hívnak, az valójában a képzés költségeinek csak egy töredékét fedezi (és mivel az egyetemek pazarlóan-szervezetlenül működő állami monstrumok, nem is tudjuk, hogy a hatékony képzésnek mekkorák lennének a reális költségei).

Kormányzati kudarc az oktatásban

Az állam beavatkozása rendszerint szintén kudarcokhoz vezet. A felsőoktatásban a kormányzati kudarc egy tipikus esete a túlfogyasztás. Míg állami beavatkozás nélkül az ideálisnál kevesebben tanulnának tovább, államilag finanszírozott, tehát tandíjak nélkül működő felsőoktatás esetén az ideálisnál többen próbálnak diplomát szerezni. A túlfogyasztás jelentős erőforrásokat köthet le mindenféle egyéni vagy társadalmi hasznok nélkül: aki végül nem szerez diplomát, nem fog többet keresni, nem fizet több adót, a képzésének költségeit mégis ki kellett fizetni. Részben hasonló a helyzet azokkal is, akik megszerzik ugyan a diplomájukat, de végül olyan munkakörben helyezkednek el, aminek a betöltéséhez nem is szükséges diploma.

Az efféle kudarcot az egyéni felelősségvállalás erősítésével lehet mérsékelni. Ha a szolgáltatásért tandíj formájában fizetni kell, azok, akik nem teljesen biztosak benne, hogy az egyetem nekik való hely, kétszer is meggondolják, hogy továbbtanulnak-e. Hasonlóan hat az is, ha a diplomaszerzés elmaradása esetén a képzési költségek egy részét meg kell fizetni az államnak – bár tekintettel arra, hogy az időben távolabb lévő dolgokat nagyon kis mértékben vesszük általában figyelembe a döntéseinknél, lehet, hogy ez a hatás csak papíron érvényesül.  Magyarországon különösen indokoltnak tűnik az egyéni felelősségvállalás erősítése, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sokat nyerhet valaki azzal, hogy diplomát szerez: a diplomás bér több mint kétszerese a középfokú végzettséggel szerezhető bérnek (átlagosan). Egyetlen más OECD ország sincs, ahol ilyen magas lenne a különbség (Magyarországon 2,1-szeres, a második Szlovéniában 1,86-szoros).


Méltányosság az oktatásban

Eddig költségeket és hasznokat mérlegeltünk, és figyelmen kívül hagytuk a méltányossági szempontokat. Pedig ezekről semmiképpen sem szabad megfeledkezni, és nemcsak azért, mert bántaná az igazságérzetünket, hanem azért sem, mert közgazdaságilag is értelmezhetők. A felsőoktatásban a méltányosság az esélyegyenlőség biztosításában jelenik meg, abban, hogy családi háttértől függetlenül mindenki azonos eséllyel részesülhet a felsőoktatási javak fogyasztásából. Ez nálunk természetesen nincs így: a felsőoktatásban tanulók 45%-ának diplomás szülei vannak, miközben a teljes lakosságon belül a diplomások aránya csak 20%. A két arány hányadosából egy olyan mutató számolhatunk, ami a felsőoktatáshoz való hozzáférés esélyét méri a szülők végzettsége szerint. Az esélyegyenlőség akkor érvényesülne, ha a mutató értéke 1 lenne. Ezen a téren Magyarország ismét csak az OECD mezőny gyenge harmadába tartozik.


Azt gondolnánk, hogy a tandíj a méltányosság ellen hat, és tovább rontja az esélyegyenlőséget. Ez ugyanakkor nem feltétlenül van így. A felsőoktatáshoz való hozzáférésben közgazdasági szempontból a társadalmi mobilitás a legfontosabb. Mivel kis ország vagyunk, rendkívül fontos lenne, hogy az a kevés tehetségünk, aki ide született, a társadalmi létra csúcsára is eljuthasson, függetlenül a szülei anyagi helyzetétől. Mint láthattuk, ez nem csak az egyénnek jó: ennek jelentős társadalmi hasznai is vannak. A társadalmi mobilitás egyik bevett mérőszáma az ún. generációközi jövedelemrugalmasság, ami azt méri, hogy a szülők anyagi helyzete milyen részben befolyásolja a gyerekek anyagi helyzetét (az adatok forrása: d’Aggio, 33. old.). Amint az ábrán látható, a tandíj, és annak nagysága nem igazán befolyásolja a mutató mértékét. A magas társadalmi mobilitást felmutató országok között vannak tandíjmentesek (pl. Skandinávia) és magas tandíjat felszámítók is (Kanada, Ausztrália). Franciaországban, Olaszországban van ugyan tandíj, de annak mértéke igen csekély, a társadalmi mobilitás mégsem túl nagy.


Sőt, az államilag finanszírozott felsőoktatás nemhogy erősíti, de éppen gyengítheti a méltányosság érvényesülését. Mint láthattuk, a magyar egyetemi hallgatók közel felének diplomás szülei vannak, tehát az átlagosnál jobb jövedelmi helyzetűek közé tartoznak. Ha az állam nagyrészt az ő tanulmányaikat finanszírozza (márpedig ez történik, mivel a szegényebbek a teljes lakosságon belüli részarányuknál jóval kisebb mértékben vesznek részt a felsőoktatásban), az éppen, hogy igazságtalan. A magyar társadalmi mobilitást leginkább valószínűleg az akadályozza, hogy a szegény gyerekek még az érettségiig sem jutnak el, így az egyetemre való eljutásuk eleve esélytelen.

Összefoglalva tehát a felsőoktatásban való állami részvétel nagyon is indokolt, de ez nem feltétlenül kell kizárja a tandíjakat. Ez utóbbiak erősítik az egyéni felelősségvállalást, és ezért mérséklik a kormányzati kudarcokat, ráadásul a társadalmi mobilitást sem veszélyeztetik, különösen, ha megfelelő hitelrendszerrel párosulnak.


Hivatkozások
Anna Cristina d’Addio (2007): Intergenerational Transmission of Disadvantage: Mobility or Immobility across Generations? A Review of the Evidence for OECD Countries. OECD Social, Employment and Migration Workong Papers.
NFSZ (2012): Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat fontosabb adatai, 2012. november.
OECD (2012): Education at a Glance 2012: OECD Indicators. OECD Publishing.

Úgy alakult, hogy jobbára nem hallgatunk a közgazdászokra. Vagy legalábbis valahogy úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint maguk a közgazdászok a makrogazdaság szabályszerűségeivel: hosszú távon persze elfogadjuk a mondanivalójuk, de rövid távon, amikor éppen dönteni kell valamiről, akkor azért inkább valami megbízhatóbb és megfoghatóbb felé fordulunk. Na, és persze az sem mindegy, hogy éppen merre vezetnek minket a rövid távú anyagi érdekeink. Jót mosolygunk a pénzügyminiszteren, amikor közgazdaságtan könyvek helyek mesekönyveket lapozgat, de abban a pillanatban kihullik a mi kezünkből is tankönyv, amint egy intézkedés a pillanatnyi jóléti pozíciónkat veszélyezteti.

De miért is hallgatnánk a közgazdászokra? Lám, milyen príma kis válságba vezettek bennünket legutóbb is!

A minekon blog mottójaként választott idézet a Gazdasági lehetőségek unokáink számára című esszéből való, annak utolsó mondata. Keynes 1930-ban adta ki, egy olyan időszakban, ami sokban hasonlított napjainkhoz: egy tartós növekedési szakasz után a gazdaság megtorpant, majd hátramenetbe kapcsolt; az emberekre jellemző hosszú távú gondolkodás példájaként széles körben elterjedt, hogy innentől már csak lefelé visz az út; és természetesen akkor is sokan tették fel a kérdést, hogy ugyan mire jó a közgazdaságtan, ha még az ilyen nagy bajban sem tud semmi használhatóval előállni.

A közgazdaságtant – akkoriban – végül Keynes rángatta ki a csávából, bár, mint tapasztalhatjuk, nem véglegesen. Erős a gyanú, hogy olyan érveket soha nem sikerül majd találni, amikkel örökre meggyőzhető mindenki. Lássuk be, a közgazdász helyzete nem egyszerű! Egy átlagos nap délelőttje rendszerint mentegetőzéssel indul: nem vagyok én jós, nem látom a jövőt, senki se várja hát tőlem, hogy előre jelezzem a jövő nagy fordulatait. Délután viszont már magabiztosan érvel: Hidd el nekem, ha most egy kicsit több áldozatot vállalsz, jövőre majd sokkal jobb lesz. Vagy: Most tán fáj egy kicsit, de ha rám hallgatsz, később már nem fog fájni. Annyira.

Kevesen szeretik a fogorvosokat, de úgy alakult, hogy jobbára hallgatunk rájuk. Pedig fájni, az a fogorvosi székben is szokott. De ha már hallgatni nem hallgatunk a közgazdászokra, legalább próbáljuk meghallgatni őket.