Úgy alakult, hogy jobbára nem hallgatunk a közgazdászokra. Vagy legalábbis valahogy úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint maguk a közgazdászok a makrogazdaság szabályszerűségeivel: hosszú távon persze elfogadjuk a mondanivalójuk, de rövid távon, amikor éppen dönteni kell valamiről, akkor azért inkább valami megbízhatóbb és megfoghatóbb felé fordulunk. Na, és persze az sem mindegy, hogy éppen merre vezetnek minket a rövid távú anyagi érdekeink. Jót mosolygunk a pénzügyminiszteren, amikor közgazdaságtan könyvek helyek mesekönyveket lapozgat, de abban a pillanatban kihullik a mi kezünkből is tankönyv, amint egy intézkedés a pillanatnyi jóléti pozíciónkat veszélyezteti.
De miért is hallgatnánk a közgazdászokra? Lám, milyen príma kis válságba vezettek bennünket legutóbb is!
A minekon blog mottójaként választott idézet a Gazdasági lehetőségek unokáink számára című esszéből való, annak utolsó mondata. Keynes 1930-ban adta ki, egy olyan időszakban, ami sokban hasonlított napjainkhoz: egy tartós növekedési szakasz után a gazdaság megtorpant, majd hátramenetbe kapcsolt; az emberekre jellemző hosszú távú gondolkodás példájaként széles körben elterjedt, hogy innentől már csak lefelé visz az út; és természetesen akkor is sokan tették fel a kérdést, hogy ugyan mire jó a közgazdaságtan, ha még az ilyen nagy bajban sem tud semmi használhatóval előállni.
A közgazdaságtant – akkoriban – végül Keynes rángatta ki a csávából, bár, mint tapasztalhatjuk, nem véglegesen. Erős a gyanú, hogy olyan érveket soha nem sikerül majd találni, amikkel örökre meggyőzhető mindenki. Lássuk be, a közgazdász helyzete nem egyszerű! Egy átlagos nap délelőttje rendszerint mentegetőzéssel indul: nem vagyok én jós, nem látom a jövőt, senki se várja hát tőlem, hogy előre jelezzem a jövő nagy fordulatait. Délután viszont már magabiztosan érvel: Hidd el nekem, ha most egy kicsit több áldozatot vállalsz, jövőre majd sokkal jobb lesz. Vagy: Most tán fáj egy kicsit, de ha rám hallgatsz, később már nem fog fájni. Annyira.
Kevesen szeretik a fogorvosokat, de úgy alakult, hogy jobbára hallgatunk rájuk. Pedig fájni, az a fogorvosi székben is szokott. De ha már hallgatni nem hallgatunk a közgazdászokra, legalább próbáljuk meghallgatni őket.
