Fogorvos a porcelánboltban

Bill Gates jelenleg a világ második leggazdagabb embere, pedig alapítványán keresztül már 25 milliárd dollárt költött jótékony célokra (igaz, nem csak saját vagyonából). Bill Gates-nek nincs egyetemi diplomája. Ugyan felvették a Harvardra, de aztán jobb dolga akadt, és nem végezte el. Hasonlóképpen járt Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója is (ő csak a 35. leggazdagabb ember a világon, mert a Facebook részvények gyengélkedtek az utóbbi időben). Larry Ellison kevésbé ismert személyiség. Ő az Oracle alapító-vezetője, a világ hatodik leggazdagabb embere. Szintén nem sikerült diplomát szereznie, pedig több egyetemen is próbálkozott.

Napjaink konvencionális gondolkodása szerint ők a szabályt erősítő kivételek. Az anyagi sikerekhez a felsőoktatáson és a diplomán keresztül vezet az út – kevés állítást találhatnánk, ami az emberek szélesebb körének egyetértésével találkozna. Ha költségesebbé tesszük a diploma megszerzését, lesznek, akiket elzárunk az anyagi boldogulás lehetőségétől – talán így általánosíthatjuk a tandíj ellen tiltakozók legfőbb érvét. Különös súlya lehet ennek az érvnek Magyarországon, ahol nemzetközi összehasonlításban alacsony a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya: a 25-64 éves korosztály 20%-ának van diplomája, míg ugyanez az arány Kanadában 51%, Angliában 46%, Dél-Koreában 40%. Nem sokkal jobb a helyzetünk a fiatalok körében sem: a 25-34 éves korosztályban 26%-on állunk. Ezekkel a számokkal az OECD országok utolsó harmadához tartozunk (az adatok forrása itt és a továbbiakban, hacsak külön nem jelzem, az OECD Education at a Glance 2012 című kiadványa.

Mit mond a tandíjról és az egyének anyagi boldogulásáról a közgazdaságtan? Mint látni fogjuk, több dolgot.

Piaci kudarc az oktatásban

A közgazdaságtan standard válasza mindenféle elosztási és árproblémára a piaci verseny. Ha kellően sok szereplő keresi és kínálja a jószágot, például az oktatási javakat, akkor a verseny majd úgyis elrendezi azt, hogy hányan és milyen áron juthatnak hozzá. Bizonyos javak esetén ugyanakkor a piaci megoldás nem vezet ideális eredményhez, ún. piaci kudarcok lépnek fel. Ebbe a körbe tartozik az oktatás is, ahol az ún. pozitív externális hatások okozzák a piaci kudarcot. Egyszerűen fogalmazva, az oktatási javak megszerzésének egyéni és közösségi haszna is keletkezik, viszont az ár meghatározásánál csak az egyéni hasznokat érdemes mérlegelni: hiába keletkezik 100 egységnyi haszon az én iskoláztatásomból, ha ennek csak fele jelenik meg az én pénztárcámban (a másik fele meg több millió magyarnál elszórtan), akkor maximum a felét vagyok hajlandó tandíjként kifizetni. Minél magasabb a társadalmi haszon az egyénihez képest, annál torzabb árak alakulnak ki a piacon, aminek eredménye az, hogy a társadalmilag optimálisnál csak kevesebben veszik igénybe az oktatási szolgáltatásokat.

Miben jelenik meg a felsőoktatás társadalmi haszna? A diplomások körében jóval alacsonyabb a munkanélküliek száma (nálunk kb. 2-3%), viszont sokkal magasabb a foglalkoztatottak aránya: a 25-64 éves korosztályban a maximum általános iskolai végzettséggel rendelkező foglalkoztatottak aránya 20% alatt van; a diplomások esetén ugyanez a szám 80% körüli. Ráadásul a diplomások többet keresnek, így több adót, járulékot fizetnek; a magasabb fogyasztásuk miatt pedig másoknak is munkalehetőséget teremtenek (pl. kertésznek, műkörmösnek, brókernek, biztonsági őrnek sat.). Az OECD becslése szerint egy magyar diplomás férfi átlagos társadalmi haszna 250.000 dollár körül van, az egyéni haszon pedig 210.000 dollár (a magyar adat azért ilyen magas, mert nálunk hatalmas a különbség a diplomás és nem diplomás bérek között – erről később).


Piaci kudarcok esetén a legtöbb közgazdász elfogadhatónak tartja azt, hogy az állam beleszól a javak elosztásába, ami esetünkben azt jelenti, hogy az állam meghatározza, milyen áron, milyen feltételekkel lehet az oktatási javakat igénybe venni. Bizonyos országokban egyáltalán nincs tandíj, másutt egyeseknek fizetniük kell, megint másutt a többségnek, vagy akár mindenkinek fizetnie kell. Költségtérítést kérni viszont butaságnak tűnik, mert ha elvárjuk a diáktól, hogy a képzésének teljes költségét megtérítse, akkor éppen azt a piaci kudarcot nem tudjuk kiküszöbölni, ami miatt az egész állami beavatkozás indokolttá vált. Az más kérdés, hogy amit Magyarországon költségtérítésnek hívnak, az valójában a képzés költségeinek csak egy töredékét fedezi (és mivel az egyetemek pazarlóan-szervezetlenül működő állami monstrumok, nem is tudjuk, hogy a hatékony képzésnek mekkorák lennének a reális költségei).

Kormányzati kudarc az oktatásban

Az állam beavatkozása rendszerint szintén kudarcokhoz vezet. A felsőoktatásban a kormányzati kudarc egy tipikus esete a túlfogyasztás. Míg állami beavatkozás nélkül az ideálisnál kevesebben tanulnának tovább, államilag finanszírozott, tehát tandíjak nélkül működő felsőoktatás esetén az ideálisnál többen próbálnak diplomát szerezni. A túlfogyasztás jelentős erőforrásokat köthet le mindenféle egyéni vagy társadalmi hasznok nélkül: aki végül nem szerez diplomát, nem fog többet keresni, nem fizet több adót, a képzésének költségeit mégis ki kellett fizetni. Részben hasonló a helyzet azokkal is, akik megszerzik ugyan a diplomájukat, de végül olyan munkakörben helyezkednek el, aminek a betöltéséhez nem is szükséges diploma.

Az efféle kudarcot az egyéni felelősségvállalás erősítésével lehet mérsékelni. Ha a szolgáltatásért tandíj formájában fizetni kell, azok, akik nem teljesen biztosak benne, hogy az egyetem nekik való hely, kétszer is meggondolják, hogy továbbtanulnak-e. Hasonlóan hat az is, ha a diplomaszerzés elmaradása esetén a képzési költségek egy részét meg kell fizetni az államnak – bár tekintettel arra, hogy az időben távolabb lévő dolgokat nagyon kis mértékben vesszük általában figyelembe a döntéseinknél, lehet, hogy ez a hatás csak papíron érvényesül.  Magyarországon különösen indokoltnak tűnik az egyéni felelősségvállalás erősítése, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sokat nyerhet valaki azzal, hogy diplomát szerez: a diplomás bér több mint kétszerese a középfokú végzettséggel szerezhető bérnek (átlagosan). Egyetlen más OECD ország sincs, ahol ilyen magas lenne a különbség (Magyarországon 2,1-szeres, a második Szlovéniában 1,86-szoros).


Méltányosság az oktatásban

Eddig költségeket és hasznokat mérlegeltünk, és figyelmen kívül hagytuk a méltányossági szempontokat. Pedig ezekről semmiképpen sem szabad megfeledkezni, és nemcsak azért, mert bántaná az igazságérzetünket, hanem azért sem, mert közgazdaságilag is értelmezhetők. A felsőoktatásban a méltányosság az esélyegyenlőség biztosításában jelenik meg, abban, hogy családi háttértől függetlenül mindenki azonos eséllyel részesülhet a felsőoktatási javak fogyasztásából. Ez nálunk természetesen nincs így: a felsőoktatásban tanulók 45%-ának diplomás szülei vannak, miközben a teljes lakosságon belül a diplomások aránya csak 20%. A két arány hányadosából egy olyan mutató számolhatunk, ami a felsőoktatáshoz való hozzáférés esélyét méri a szülők végzettsége szerint. Az esélyegyenlőség akkor érvényesülne, ha a mutató értéke 1 lenne. Ezen a téren Magyarország ismét csak az OECD mezőny gyenge harmadába tartozik.


Azt gondolnánk, hogy a tandíj a méltányosság ellen hat, és tovább rontja az esélyegyenlőséget. Ez ugyanakkor nem feltétlenül van így. A felsőoktatáshoz való hozzáférésben közgazdasági szempontból a társadalmi mobilitás a legfontosabb. Mivel kis ország vagyunk, rendkívül fontos lenne, hogy az a kevés tehetségünk, aki ide született, a társadalmi létra csúcsára is eljuthasson, függetlenül a szülei anyagi helyzetétől. Mint láthattuk, ez nem csak az egyénnek jó: ennek jelentős társadalmi hasznai is vannak. A társadalmi mobilitás egyik bevett mérőszáma az ún. generációközi jövedelemrugalmasság, ami azt méri, hogy a szülők anyagi helyzete milyen részben befolyásolja a gyerekek anyagi helyzetét (az adatok forrása: d’Aggio, 33. old.). Amint az ábrán látható, a tandíj, és annak nagysága nem igazán befolyásolja a mutató mértékét. A magas társadalmi mobilitást felmutató országok között vannak tandíjmentesek (pl. Skandinávia) és magas tandíjat felszámítók is (Kanada, Ausztrália). Franciaországban, Olaszországban van ugyan tandíj, de annak mértéke igen csekély, a társadalmi mobilitás mégsem túl nagy.


Sőt, az államilag finanszírozott felsőoktatás nemhogy erősíti, de éppen gyengítheti a méltányosság érvényesülését. Mint láthattuk, a magyar egyetemi hallgatók közel felének diplomás szülei vannak, tehát az átlagosnál jobb jövedelmi helyzetűek közé tartoznak. Ha az állam nagyrészt az ő tanulmányaikat finanszírozza (márpedig ez történik, mivel a szegényebbek a teljes lakosságon belüli részarányuknál jóval kisebb mértékben vesznek részt a felsőoktatásban), az éppen, hogy igazságtalan. A magyar társadalmi mobilitást leginkább valószínűleg az akadályozza, hogy a szegény gyerekek még az érettségiig sem jutnak el, így az egyetemre való eljutásuk eleve esélytelen.

Összefoglalva tehát a felsőoktatásban való állami részvétel nagyon is indokolt, de ez nem feltétlenül kell kizárja a tandíjakat. Ez utóbbiak erősítik az egyéni felelősségvállalást, és ezért mérséklik a kormányzati kudarcokat, ráadásul a társadalmi mobilitást sem veszélyeztetik, különösen, ha megfelelő hitelrendszerrel párosulnak.


Hivatkozások
Anna Cristina d’Addio (2007): Intergenerational Transmission of Disadvantage: Mobility or Immobility across Generations? A Review of the Evidence for OECD Countries. OECD Social, Employment and Migration Workong Papers.
NFSZ (2012): Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat fontosabb adatai, 2012. november.
OECD (2012): Education at a Glance 2012: OECD Indicators. OECD Publishing.