Franciaország sokáig távoli támaszként és irigyelt példaként jelent meg a magyar közéletben. I. Rákóczi György a franciák oldalán kapcsolódott be a harmincéves háborúba, és XIV. Lajos a későbbiekben is Erdély és a kuruc mozgalom fő nyugati támasza volt. A francia felvilágosodás eszméi hazánkban is hatottak, Batsányi francia forradalmat köszöntő szavai a középiskolai tankönyvekből is ismert. Művészeink, gondolkodóink számára Párizs volt a tökéletesség valamifajta földi megnyilvánulása.
Franciaország népszerűsége az első világháborút követően jelentősen csökkent hazánkban, és a franciák megítélése ma sem mondható túl kedvezőnek. Ezek tudatában lehet, hogy meglepő, de a magyar gazdasági viszonyok sok szempontból hasonlóságot mutatnak a franciaországival. Ami nem lenne baj, elvégre a franciák által élvezett életszínvonal sokak által irigyelt, Franciaország egyike azon kevés európai országnak, ahol nem zuhan a népesség az alacsony természetes szaporulat miatt, a francia kultúra termékei világszerte elismertek, a nagy francia vállalatok pedig világviszonylatban is sikeres multinacionális cégek. Számunkra némileg elkeserítő módon ugyanakkor, a hasonlóságok főleg a rossz dolgokban mutatkoznak meg. Az írás ezekre hívja fel a figyelmet.
A második világháború után a vasfüggöny két oldalára kerülve a két ország gazdaságának szerkezete nagyon erősen eltávolodott egymástól. De a különbség nemcsak ebből adódott: a saját táboron belül is ellentétes irányokat választottunk. Magyarország a tervutasításos rendszeren belül igyekezett közelebb kerülni a piaci viszonyokhoz; Franciaország viszont a piacgazdaságban nem bízott igazán, és a dirigisme jegyében ötéves tervekkel, erőteljes állami beavatkozással igyekezett megtámogatni azt. Ezek után azt várhattuk volna, hogy 1990 után Magyarország, a keleti blokk elvárásaitól megszabadulva a piac bajnokává válik, de úgy tűnik, mi is a francia útra léptünk.
Franciaországban kiemelkedően magas az állam jövedelemelosztásban betöltött szerepe: a megtermelt jövedelem 56%-át osztotta újra a központi költségvetés (ezzel még Svédországot is megelőzik, pedig a skandináv országok messze földön híresek az erős állami beavatkozásról). Hazánkban ugyanez az arány „csak” 49% körüli, de a francia magasságok elérésének objektív akadályai is vannak: a kevésbé fejlett országokban lazább az adófizetési fegyelem, ezért eleve alacsonyabb újraelosztási arányt érhetnek el, mint a fejlettek. Ezért célszerűbb mindkét országot a közvetlen versenytársaihoz, vagy hasonló helyzetben lévő partnereihez hasonlítani. Amint a fenti ábrán jól látható, a francia és a német újraelosztási arány között ugyanolyan szembetűnő a különbség, mint a magyar és a szlovák vagy román mutató között.
Ahol magas az újraelosztási mutató értéke, ott a gazdaságpolitikusok alapvetően abban hisznek, hogy az állam bölcsebb döntéseket tud hozni, mint az egyének. Ez a nézet homlokegyenest ellentmond a neoklasszikus közgazdaságtan fő elvének, mely szerint az elosztásban a piac sokkal hatékonyabb, mint bármilyen más – pl. állami – megoldás. Legegyszerűbben talán az anyagi érdekekkel lehet ezt az elvet alátámasztani, amiket Milton Friedman pénzköltési mátrixa kiválóan szemléltet. Úgy tűnik, úgy vagyunk huzalozva, hogy akkor járunk el a leggondosabban, ha saját vagyonunk, pénzünk saját céljainkra való felhasználásáról döntünk – ez a piac. Az állami döntés viszont ennek a tökéletes ellentettje: a pénzt a hivatalnok nem saját céljaira költi el, hanem másokhoz juttatja; ráadásul nem is a saját pénzéről dönt, hanem adóbevételekről, ami másoktól származik. Ha elfogadjuk ezt az elvet, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az azonos történelmű, kulturális hátterű országok közül az képes hatékonyabb gazdaságot működtetni, amelyiknél alacsonyabb az állam újraelosztó szerepe (itt nagy hangsúly van az azonos kulturális háttéren, aminek a jelentőségét viszont most nem ecseteljük).
A gazdaság hatékonyságának egyik legbeszédesebb mutatója az ún. egységnyi munkaerőköltség, ill. annak változása egyik évről a másikra. Az egységnyi munkaerőköltség azt méri, hogy a nemzeti jövedelem egységét mekkora munkaerőköltséggel tudja az ország előállítani (tehát, például, egy forintnyi magyar GDP-t hány fillér munkaerőköltséggel állítunk elő). Látnunk kell, hogy a bérek emelkedése önmagában még nem biztos, hogy változtat az egységnyi munkaerőköltségen: ha a bérek ugyanolyan mértékben nőnek, mint a nemzeti jövedelem, a mutató értéke – a kettő hányadosa – változatlan marad. Ha az egységnyi munkaerőköltség gyorsan nő, és különösen, ha gyorsabban, mint a hasonló helyzetű országokban, akkor az ország versenyhátrányba kerül, a gazdasága csak lassan, vagy egyáltalán nem növekszik, a költségvetése hiányt halmoz fel, és beköszönt a válság.
Második ábránkon ismét azt láthatjuk, hogy Magyarország és Franciaország között a hasonlóság elsősorban abban jelenik meg, hogy a hasonló helyzetű országokkal szemben hátrányba kerültünk. Az EU 2004-es bővítése óta Németországban alig változott az egységnyi munkaerőköltség, Franciaországban viszont 15%-al nőtt, azaz a francia gyárak átlagosan 15%-al magasabb költséggel állítanak elő ugyanannyit, miközben a német gyárakban a termelés egységnyi bérköltsége gyakorlatilag változatlan maradt. Magyarországon 20% körüli a növekedés, szemben a cseh 5%-al, vagy a szlovák 15%-al. Ennyi adat alapján azt persze nem állíthatjuk, hogy a gyengébb hatékonyság a nagyobb állami szerepvállalásnak köszönhető, de mindenesetre ez egy újabb párhuzam a két ország között.
A francia vállalatokban birtokolt állami tulajdonrész ugyancsak szokatlanul magas a nyugati világban (az EDF energiaszolgáltatóban például 84%, az GDF Suez gázvállalatban 36%, a Renaultban és az Air France-KLM cégben 15%). Ráadásul az állam gyakran szereti megmondani, hogy mit lehet és mit nem lehet megtenni egy magáncégnek: amikor a Peugeot-Citroen gyárbezárást és elbocsátásokat jelentett be, a francia elnök azonnal jelezte, hogy ez elfogadhatatlan, és azt is megemlítette, hogy esetleg államosítással is számolniuk kell az ilyen lépéseket fontolgató cégeknek (bár azóta visszakozott). Magyarországon legújabban a rezsicsökkentések kapcsán hangsúlyozták állami hivatalnokok, hogy üdvös megoldásnak tartanák az államosítást, de korábban sok száz milliárdot költöttek a magyar olajvállalat részvényeinek megvásárlására is.
Gyakran hangzik el Franciaországban és Magyarországon egyaránt, hogy a középvállalatok megerősítése, és egyáltalán, a vállalkozási kedv erősítése kulcsfontosságú feladat. A vállalkozások erősítését viszont nem elsősorban az adminisztrációs és adóterheik csökkentésén keresztül kívánják megvalósítani. Helyette állami bankot gründolnak (a franciáknál ez az újraszervezett Banque Publique d’Investissement (BPI); nálunk, bár az MFB egyelőre változatlanul működik, szintén vannak bankalapítási tervek), ami majd központilag felvillanyozza a vállalkozókat. A lanyha vállalkozói kedvet mutatja, hogy a párizsi tőzsde CAC-40-es tőzsdeindexének részvényei közé 1987-es létrehozása óta nem kerültek be egyetlen új cég papírjai sem. Nálunk ennél kicsit jobb a helyzet, de a BUX kosárban jelenleg is csak két újnak mondható cég szerepel, és azok is 1%-nál lényegesen kisebb súllyal.
Természetesen mindkét ország magas államadóssággal küszködik, és egyre súlyosabb problémákat okoz nekik a pénzügyileg nehezen fenntartható társadalombiztosítási rendszer – de ezek nem mondhatók egyedi problémának Európában. Hasonlóság még az erős mezőgazdasági háttér (gondoljunk csak a borra vagy a libamájra), és bár ez inkább erősségünk kellene legyen, elkeserítő, hogy ezek az ágazatok is csak erős állami támogatás mellett képesek megélni (az Uniós támogatások rendszere nem mellesleg elsősorban francia nyomásra született meg). A demokratikus intézményrendszer működése további párhuzamokra mutat. Amint a hallgatók tandíjak ügyében indított tiltakozása is több kompromisszumra késztette a kormánytöbbséget, mint a parlamenti ellenzék elmúlt három évi munkája, ugyanúgy Franciaországban is inkább az utca dönt kényes gazdasági-pénzügyi kérdésekben.
Minden rosszban azért nem találhatunk párhuzamot a két ország között. A Munka törvénykönyvében nemrég elfogadott, munkáltatóknak kedvező változások, például, országos botrányt okoztak volna Franciaországban, és nálunk egyelőre fel sem merült a 75%-os jövedelemadó ötlete. Mindezek ellenére tanulságosnak mondható, hogy mennyire hasonlítunk Európa egyik beteg emberére, ill. ezek tudatában, a későbbiekben talán érdemes fokozottan is odafigyelni arra, hogy a franciák hogyan próbálják kihúzni magukat a veremből.
